A Natural Horsemanship nagyjai

 

 

Tom Dorrance (1910 – 2003)

 

Tom Dorrance hatodik gyerekként látta meg a napvilágot egy kanadai család tagjaként, de Oregonban nőtt fel a farmjukon, ahol 750 marháról és 150 lóról kellett gondoskodniuk. Ő volt a legkisebb fiú a nyolc testvér között, és valószínűleg ennek is köszönhető, hogy hamar megtanulta, hogyan érje el célját a testvérek között konfliktus nélkül. Ő volt közöttük a békefenntartó, és a lovakkal szemben is megtartotta konfliktuskerülő hozzáállását. Egészen a farm 1945-ös eladásáig a családi vállalkozásban dolgozott. Ezután soha nem volt saját lova, és kb. a következő 20 évben nomád cowboyként dolgozott Oregon, Nevada és Montana állambeli rancheken, a teleket pedig egy rokon kaliforniai farmján töltötte. 56 évesen nősült meg, és feleségével, Margarettel a következő 37-évben Kaliforniában éltek. Bár formális oktatásban nem részesült, intelligens, kreatív és érzékeny volt. Ritka jó megfigyelő remek memóriával, és kíméletlenül logikus gondolatmenettel. Élete későbbi szakaszában egy olyan szerkezeten dolgozott, amelynek segítségével egy ujjal lehetett kinyitni a ranchek több tíz kilós kapuit lóhátról.

 Számtalan ember és ló élvezte annak előnyét, hogy Tom Dorrance úgy olvasott a lovakban, hogy megfelelő helyen tudott lenni a megfelelő időben a megfelelő szóval vagy tettel. A problémás lovakra úgy utalt, mint az „ember-problémásak”, és viccesen a lovak ügyvédjének hívta magát. Amikor Ray Hunt, tanítványa és barátja, megkérdezte tőle, hogy kitől tanulta mindezt, ő azt felelete, hogy a lovaktól.

Kénytelen is volt egy akkora farmon, mint amit a családja működtetett. Eleinte még Fred bátyjához fordult – őt tartották a legtehetségesebbnek a négy Dorrance fiú közül, de ő 1940-ben egy vadászat során vízbefulladt, így Tom utána már csak a lóra hallgatott. Azt tudta, hogy nem erőltetheti rá a saját akaratát, az nem is ő lett volna. Inkább megtanulta elérni a lónál, hogy az ő akarata egyben a ló akarata legyen.

Tanárként bőkezű volt az idejével, de alaposan meggondolta mit mondott. Néha egyértelmű volt, néha meg talányokban beszélt és a lovasra hagyta, hogy olvasson a sorok között. Kitartó követői számára ez teljesen megfelelő volt, a többiek meg csak a fejüket vakarták.

A legtöbb natural horseman elismeri, hogy, így vagy úgy, Tom Dorrance jelentős befolyással bírt az életükre. Néhányan ismerték, néhányan dolgoztak is vele. Egyértelmű, hogy legjelentősebb tanítványa Ray Hunt volt, akivel a nevadai Elkóban találkozott egy vásáron, amikor Ray Tom segítségét kérte Hondo nevű lovával kapcsolatban. Innentől kezdve nehéz elkülöníteni, hol ért véget Tom Dorrance és hol kezdődött Ray Hunt. Mindenesetre Raynek köszönhetjük, hogy Tom tudása nyilvánosságra került. Rayben Tom kiváló lovasra talált, aki különleges képességgel bánt a lovakkal nyeregből, Raynek pedig új utat mutatott Tom lóhoz való hozzáállása. Ray sokszor „szerette volna letépni a saját fejét”, hogy végre rájöjjön, mit is csinál Tom, annyira apró jelekkel dolgozott, szavakba ölteni pedig nehezen tudta. Kettősük azonban megváltoztatta a lovakkal való bánásmódot.

Tom jelentősebb elvei között a következők szerepelnek:

 

Megfigyelés, emlékezés, és összehasonlítás

A helytelen legyen nehéz, a helyes könnyű.

A mi gondolataink váljanak a ló gondolataivá.

Legyünk annyira szelídek, amennyire csak lehet, és annyira határozottak, amennyire szükséges.

Minél lassabban csináljuk, annál gyorsabban fogunk rátalálni.

Érezzük azt, amit a ló érez, és induljunk ki abból.

A kevesebb több.

Szánjuk rá annyi időt, amennyit kell.

A ló mentális, fizikai és lelki önvédelmi mechanizmussal van felszerelve.

A ló soha nem hibázik.

 

Tom Dorrance inspirálta a változásokat a lóhoz való hozzáállásban, és ez által egy multimilliomos üzletágat is „létrehozott”, de ő személy szerint keveset profitált belőle. 1987-ben adta ki egyetlen könyvét, melynek címe: True Unity: Willing Communication between horse and human, 1999-ben pedig egy videót adott ki. Utolsó éveiben Bill fivére salinasi farmján lakott Kaliforniában feleségével. 2001-ben betegsége miatt kórházi számláit nem tudta rendezni, ezért Ray Hunt és felesége, Carolyn, egy jótékonysági tanfolyamot szerveztek, amelynek bevételét Tom gyógyulására ajánlották fel. A tanfolyamra minden jelentős natural horsemanshipet oktató trénert meghívtak. Pat Parelli, Buck Brannaman, Jack Young, Mark Rashid, Bryan Neubert, és még sokan mások voltak a majdnem 40 híres lovas között, akiket 1400 ember láthatott Ray Hunttól tanulni a texasi Forth Worth-ben..

Élete vége felé Tom egyre zárkózottabb lett, nem kedvelte a lóguru szerepet, nagyon ritkán adott interjút is. Amikor viszont igen, akkor bőkezűen osztotta meg gondolatait. Majd azt kérte, hogy ne idézzék. Nem akart részt venni a natural horsemanshipet érintő diskurzusban.

Arra sem tartott igényt, hogy rá hivatkozzanak az emberek. Úgy tartotta, hogy „Ha valami működik, lehet, hogy tőlem jött az ötlet, és nem kell használni a nevem. Ha nem működik, lehet, hogy nem figyeltek oda arra, mit mondtam, akkor meg nem akarom, hogy az én nevemet belekeverjék.” Olyan lovas volt, aki tanácsait szabadon osztotta. A natural horsemanship elanyagiasodása nagyon zavarta. Azon a címen, hogy minél több emberhez eljuttassák, és azzal az ürüggyel, hogy minél több lónak segítsenek, gondolatait leegyszerűsítették, majd ravaszul kis darabokban újracsomagolták hétvégi lovasok által is alkalmas tömegfogyasztásra.

 


 

 

Ray Hunt (1929 – 2009)

 

Ray Hunt nélkül Tom Dorrance tudása nem indított volna el forradalmat a lóhoz való hozzáállásban. Hunt kulcsfigura volt ebben, a facilitátor, ő volt felelős azért, hogy ez a mozgalom elindulhatott.

Haláláig több mint 10 000 csikót indított el, és közvetve vagy közvetlenül, a világon szerte több millió lovast érintett meg.

Ray Hunt 30 éves cowboy volt egy problémás lóval, amikor a nevadai Elkóban Tom Dorrance-szel találkozott. Tom felnyitotta Ray szemét a ló szemszögéből és új technikákat javasolt kipróbálásra. Néhány hónappal később ez a ló, Hondo, kék szalagokat nyert a versenyeken és elég szelíd lett ahhoz, hogy Ray gyerekei lovagoljanak rajta. 1960-et írtak ekkor.

Hunt hamar felismerte Tom zsenialitását, és gyorsan tanult. Később Tom így nyilatkozott róla: „Soha nem találkoztam senkivel korábban, aki ennyire hamar észrevett volna egy jelet és a megfelelő irányban tudott építeni rá – olyan mintha egész életében ezt csinálta volna.” Hunt a 70-es évek közepén kezdett tanfolyamokat tartani, amikor az ilyen eseményeken még javában a hagyományos, általában erőszakos módszerek voltak elterjedtek. Ő árral szemben úszott, de nem nagyon foglalkozott azzal, hogy mit mondanak róla. Halála napjáig minden tanfolyamot úgy indított, hogy „a lóért vagyok itt – hogy segítsek neki jobb életet kapni”. Nem bánt kesztyűs kézzel a tanfolyamok résztvevőivel sem. Ha valaki leesett a lóról, megrúgta vagy megharapta, nyilvánvalóan valamit rosszul csinált, az ő baja. De a ló, a ló soha nem volt hibás. Soha. Ebből Ray soha nem engedett. Pont.

Ray is megjelentetett egy könyvet Think Harmony with Horses: an in-depth study of horse/man relationship címen. Neki is ugyanaz volt a problémája, mint Tomnak. Nehezen fogalmazták meg mit éreztek, csináltak ls tudtak a lovakkal kapcsolatban. Minden ló más, minden ember, minden nap más volt. Nem lehetett olyan szabályokat adni, amiket ha betartunk, biztos, hogy ez vagy az következik be. Hunt szerint „ Minden ki, mi és hol határozza meg a miértet, a mikort és a hogyant.” Mielőtt egy adott szituációban eldöntjük, hogy mit tegyünk minden tényezőt figyelembe kell venni, ami a helyzetre jellemző. Hunt alapvető tanácsa mindig az volt, hogy „alkalmazkodjunk a helyzethez.”

Ami a részleteket illeti, Hunt és a legtöbb nagy lovas „érzet”-ről és „ráérzés”-ről beszél. De hogyan is lehet ezt szavakba önteni? Honnan tudja egy jazz szaxofonos, milyen hangot szólaltasson meg improvizáció közben? Honnan tudja egy asztalos, hogy hányszor kell végig simítani a smirgli papírral egy felületet, hogy teljesen kész legyen? Vagy honnan tudja hunt, hogy a ló már éppen arra gondol, hogy megpróbálja megtenni a kért feladatot? Intuíció, megérzés, ráérzés. Érezni kell és kész. Ezért is kezdődik Hunt sok válasza a feltett kérdésekre azzal, hogy attól függ. Az adott pillanat ráérzéseitől függ, ez pedig a tapasztalattal jön csak meg. Ettől függetlenül Hunt is megformált néhány velős gondolatot, amely mindannyiunk számára hasznos lehet:

 

Kemény feszesség helyett keressünk puha határozottságot.

 

Ha megakarunk tanítani valamit egy lónak és jó viszonyunk van vele, akkor nem megtanítjuk neki – hagyjuk, hogy megtanulja.

A megfelelő ráérzés és időzítés meghozza az egyensúlyt.

GONDOLKODJ.

Az egész testünkkel, ne csak a karunkkal és a lábunkkal.

Vegyük észre a legkisebb változást, és a legkisebb próbálkozást és jutalmazzuk meg érte.

Lovagoljunk élettel a testünkben.

A ló tudja, hogy mi tudjuk, és mi tudjuk, hogy ő tudja.

Nem a lovon dolgozunk, hanem saját magunkon.

 


 

 

 

 

John Lyons (1947 - )

 

John Lyons mindig is más volt. 25 éves korára, még mielőtt „Amerika legmegbízhatóbb trénere” lett, sikeres, hat számjegyű fizetéssel rendelkező, orvosi ortopédiai implantátumokat árustó ügynök volt. De másra vágyott, és egy nap a fiatal családapa feladta a karrierét, és megvalósította az álmait. Azóta is ezt javasolja mindenkinek.

Louseville-ben, Kentucky államban nőtt fel, a Phoenix melletti száraz sivatagban, ahová a asztmája miatt költözött a család. Remek sportoló volt, kiváló baseball- és kosárlabdajátékos. Kosárlabdaedző akart lenni, de az Arizoniai Egyetem után sales-es lett, és abban is kiváló, így hamarosan a Richards Medical Supply nevű cég vezető sales-ese lett Kansas Cityben.

Eddig Lyonsnak nem igazán akadt lovas tapasztalata, hacsak nem számítjuk azt a pár alkalmat, amikor tíz évesen „kölcsön vette” a szomszéd lovát, hogy a sivatagban lovagoljon. Mivel úgy gondolta, hogy a föld jó befektetés, Kansas City mellett vett két és fél hektár földet, és hamarosan a ló is megjött hozzá. Egy nap rádöbbent, hogy sokkal jobban szereti a lova bokszát takarítani, és játszani vele, mint orvosokat és kórházakat hívogatni. Úgy döntött, változtatnia kell.

A kényelmes állás és jó fizetés feladása nem volt könnyű. Sok barát és családtag volt az ellen, hogy ezt a biztonságot feladja, főleg egy olyan dologért, amit nem is ismert.

Tántoríthatatlanul, Lyons a coloradói Siltbe költözött és megpróbálkozott a marhatenyésztéssel. Az időzítés, ha akarta volna, se lehetett volna rosszabb. Colorado akkoriban az elmúlt 100 év legnagyobb aszályától szenvedett, a legrosszabb telek jöttek, a legmagasabbak voltak a kamatok az USA történetében, és a legalacsonyabb volt a marha ára ekkoriban. Mivel nem volt elég tartaléka, hogy a rossz időket túlélje, Lyons, mint a völgyben élő farmerek fele, tönkrement. A ranch lefoglalva, a marhák eladva, az adósság végeláthatatlan, Lyons álma, hogy vidéken éljen, kezdett rémálommá válni.

Önmagához hűen, nem volt hajlandó feladni, és végül mégis lett belőle valami jó. Az emberek észrevették, hogy Lyons magától értetődően bánik a lovakkal, és tanácsot kezdtek kérni tőle. A ranch korai éveiben versenyezni is kezdett, és ekkor vett egy appaloosa csikót, Bright Zipet, aki a következő 22 évben a társa volt.

Lyons tudta, hogy többet kell tanulnia, ha igazi horseman akart lenni. 1980-ban részt vett egy Ray Hunt tanfolyamon, ami számos dologra felnyitotta a szemét. Rájött például, hogy az emberek tényleg akarnak tanulni. Különböző lehetőségeket látott abban, hogyan lehetne az ilyen típusú tanfolyamokat biztonságosabbá tenni a lovak és a résztvevő emberek számára. Arra is rájött, hogy nem kell a világ legjobb lovasának lennie ahhoz, hogy segíthessen másoknak.

Először Lyons is tartott tanfolyamokat, ahol 10-15 lovassal dolgozott egy hétvégén keresztül. De a benne rejlő üzletember jobb lehetőséget látott egy olyan formátumban, amivel több embert érhetett el kisebb költséggel, és mégis jövedelmező lehet. 1988-ban megtartotta az első John Lyons szimpóziumot, egy három napos bemutató sorozatot, ahol nyers és problémás lovakkal dolgozott, és ahol a résztvevők – általában több százan – kívülről nézték. A szimpózium műfaja elterjedt lett, és Lyons azóta is rendszeresen tart bemutatókat az USÁ-ban és szerte a nagyvilágban.

John Lyons a tanár-diák metaforát használja a lóképzésben, és hangsúlyozza, hogy a tanár felelős a diák elsajátított képességeiért. Hangsúlyt a kommunikációra és a megértésre fektet, nem az erőltetésre, és a meggyőzési technikák türelmes alkalmazásában hisz. Lyons úgy tartja, hogy a lótól várt minden feladathoz meg kell és meg lehet a lónak tanítani egy jelet. Ehhez előre végig kell gondolni és meg kell tervezni a foglalkozást. A foglalkozás tervét aztán odafigyelve kell végrehajtani, és nagy hangsúlyt kell fektetni arra, hogy csak olyat kérjünk a lótól, amit biztosan teljesíteni tud. Lyons így teremti meg azt, hogy a ló mindig sikeres legyen. „A ló csak azt érti, hogy mi történik, azt nem tudja, hogy az helyes, vagy helytelen” – mondja. „Ha valamit meg akarunk a lónak tanítani, de az ellenáll, akkor azt tanítottuk meg neki ezzel, hogy ezt akartuk tőle látni, ami persze nem igaz.”

Lyons nem bünteti meg a nemkívánatos viselkedést, helyette munkát ad a lónak, olyan viselkedési formát gyakoroltat vele, ami pozitív, kívánatos. Józan paraszti ész és logika jellemzi munkáját, ami megmagyarázza, miért is lett olyan népszerű. De Lyons őszinte, kedvelhető és nyugodt stílusa is kellett ehhez. Lovak s emberek egyaránt könnyen bíznak meg benne.

Azt is sokan megkedvelték benne, hogy elismeri, a lovakkal való foglalkozás veszélyeket rejt magában, és ha valaki fél, akkor azt ne féljen bevallani, mert a „félelem álruhába öltözött józan paraszti ész. A félelem nem más, mint a kontrol elvesztésének felismerése, és alább hagy, amint megint mi irányítunk. Ezért kell ott kezdenünk, ahol még mi irányítunk, és onnan kell építkeznünk.” Senkinek nem kell szégyenkeznie amiatt, hogy fél, hiszen ez a „mi túlélési ösztönünk. Az agyunk azt, teszi, amit tennie kell: megvéd minket.”

 

John Lyons három aranyszabálya a következő:

1. nem sérülhetünk meg.

2. a ló nem sérülhet meg.

3. A lónak nyugodtabbnak kell lennie a foglalkozás végén, mint az elején.

 

Lyons hat gyermeke közül Josh lépett apja nyomdokaiba, és manapság ő vezeti a Lyons Legacy okleveles instruktorokat képző iskolát is.

 


 

 

 

Buck Brannaman (1962 - )

 

Dan Brannaman öt évesen került reflektorfénybe, amikor fivérével Bill-lel tehetségkutató-versenyt nyertek a washigtoni Spokane város televíziós csatornáján. Ettől kezdve Buckshot és Smokie, az idahói cowboyok néven ismerték őket, a trükklasszózás és lovaglás mesteri voltak. Nemsokkal később csatlakoztak a manapság Professional Rodeo Cowboy Association (profi rodeó cowboy szövetség) néven ismert szervezethez, és hamarosan rodeókon léptek fel műsorukkal szerte Amerikában.

Az 1970-es években voltak a csúcson gyereksztárokként, amikor bekerültek a Kellogg’s cég Sugar Pops reggelizőpehely egész országban sugárzott reklámjába. A két fiú gondolkodás nélkül otthagyta volna, csakhogy normális gyerekkoruk legyen.

Dan „Buck” Brannaman a Wisconsin állambeli Sheboygan városában született, de Idahóban és Montanában nőtt fel. Gyerekkorában, ahogy azt önéletrajzi művében, a Faraway Horses című könyvben elmondja, apja rendszeresen verte. Édesanyja cukorbetegségben hunyt el 1973-ban, ami után az erőszak addig növekedett a családban, hogy a hatóságok közbe léptek. Forrest és Betsy Shirley nevelőszülőkhöz kerültek, akik sajátjukként nevelték fel őket.

A középiskola után Brannaman számos ranchen dolgozott, és egyre magabiztosabb lett képességeiben. Egy napon, a montanai Bozeman városában épp egy állásinterjúra várakozott egy farmon. Közben volt ideje belenézni egy ott folyó horsemanship kurzusba, amit Ray Hunt tartott, de ott volt Tom Dorrance is vele. A két mester fellépése azonnal megváltoztatta a hetyke cowboy hozzáállását. Soha nem gondolta volna, hogy lehet a lovakkal ilyen hatékonyan és könnyedén bánni. Onnantól kezdve Brannaman olyan akart lenni, mint Ray Hunt.

Hamarosan Ray védence és tanítványa lett. Az idősebb horseman és felesége családtagként bántak vele. Mindent megtanult a lovakról és a marhákkal való munkáról Raytől és a két Dorrance fivértől. Az általuk használt lasszós technika nem esett nehezére, gyerekkorukban a Brannaman testvérek az 1925-ben készült The Roping Fool című filmen nőttek fel, melyet Will Rogers készített, és Buck arra is rájött, amikor tanfolyamokat kezdett tartani, hogy a közönség nagyon szereti a lasszós leckéket is. Ez lett védjegye, és két Guiness rekordot is tart trükk lasszózásban.

Brannaman harmadéves évfolyamelső könyvelő-hallgató volt a főiskolán, amikor témavezetője megtudta, mivel is foglalkozik egyébként. Behívta az irodájába és azt tanácsolta neki, hogy hagyja ott a főiskolát, és építsen karriert a lovakból. Buck ezt is tette.

1995-ben megint reflektorfénybe került, amikor kiderült, hogy a brit író és producer, Nicholas Evans a Suttogó című regényében Tom Bookert róla mintázta. A regény húsz országban lett bestseller, majd Robert Redford tette még híresebbé azonos című filmjével. Brannaman a film lovas jeleneteinek hitelességéért felelt.

Amikor Redford megkérdezte tőle, hogy mi az őszinte véleménye a könyv kulcsjeleneteiről, Brannaman így felelt: „Ha az olyanok számára is hiteles akar lenni, akik ismerik a lovakhoz való ilyen hozzáállást, akkor újraírnám a lovas jeleneteket és kezdeném elölről”. Redford megfogadta a tanácsát. A párbeszédeket is átírták Buck javaslatai alapján, hogy a cowboyok stílusához hű legyen.

A film egyik jelenete drámai módon mutat be egy képzési technikát: a ló lefektetését. Brannaman beszél erről is könyvében:

  „A jelenet meglehetős port kavart, mert sokan azt gondolták, hogy kíméletlenek voltunk a lóval. Semmi nem áll messzebb az igazságtól. A ló lefektetésének technikáját mestereimtől tanultam, és évek óta használom igazán problémás lovak esetében. A megfelelő körülmények között megmentheti egy ló életét, mert olyan állapotba hozza a ló pszichéjét, amelyben el tudja fogadni az embert. Sok ló számára ez az első ilyen alkalom.

  … Amikor a ló lefekszik és rájön, hogy a mi viselkedésünk más, mint amire számított, olyan kapcsolódási lehetőség kínálkozik, amit egyébként nem tudnánk elérni. Azután, amikor a ló feláll, még több lehetőség nyílik arra, hogy tovább lépjünk vele a nélkül, hogy védekező mechanizmusa tovább gátolná változásának lehetőségét.”

 


 

 

 

Pat Parelli (1954 - )

 

Az 1980-as években Pat Parelli találta ki a natural horsemanship kifejezést és egy egész mozgalmat nevezett el vele. Ma a nevével fémjelzett Pat Parelli Natural Horse-Man-Ship oktatási rendszer az egész világon ismert. A Livermore környéki ranch közösségben született a San Fransiscó-i öbölben, és már nagyon korán beleszeretett a lovakba. Kilenc éves korában már istállóban dolgozott. Az évek alatt számos mentora volt, akik nem csak a lovakkal kapcsolatban, de marhákkal és kutyákkal, meg a természettel összhangban való élettel kapcsolatban adtak neki útmutatást. Szivacs volt, szorgalmas és tehetséges diák, aki minden információt magába szívott, amivel csak találkozott. Nem telt sok időbe, és saját gondolatait fogalmazta meg a kiscsikók nevelése és lovak képzésével kapcsoltban.

Még középiskola alatt rodeózni kezdett. Ahogy ő szokta mondani, „annyit ült bakoló lovakon, hogy egyszer csak megjött az esze.” Edzője, John Hawkins vezetése alatt 1972-ben, csupán 18 évesen, megnyerte a Bareback Rookie of the Year címet (az év újonca szőrén), mindössze 4%-os leesési átlaggal.

Parelli alapképzésben a Fresno Egyetemen szerzett diplomát mezőgazdasági tanulmányokban. Aztán elkerült a Troy Henry Istállóba Clovis mellé Kaliforniába. Valódi lovas képzése itt kezdődött. Henry megmutatta neki, hogyan értheti meg a lovak világát, és megtanította a pszichológia és kommunikáció fontosságát a versenylovak életében. Henry mutatta be jövőbeli lótársának is, a Salty Doc nevű quarter lónak. Parelli Natural Horsemanship című átütő sikerű könyvének borítóján remekül mutatnak együtt.

A közönség 1981-ben kezdett hallani Parelliről, amikor egy öszvérrel majdnem megnyerte a National Reined Cow Horse Association nagy hírnévnek örvendő Snaffle Bit Futurity nevű versenyét. Mindenki erről beszélt. 1982-ben, pár hét gyakorlás után pedig nekiindult bemutatókat tartani és a pszichológiai alapú lóképzést oktatni. Parelli álma az volt, hogy embereket taníthasson arra, hogyan tanítsanak lovakat. Olyan eszközt kívánt adni az emberek kezébe, amellyel hatékony, erőszakmentes kommunikációt tudnak kialakítani a lovakkal az erőszak, megfélemlítés és félelem helyett. A közönség imádta, és több lovas is felfigyelt munkásságára.

A következő évben Tom Dorrance, Ray Hunt és Ronnie Willis látta Parelli kantár-nélküli (zabla?) reining bemutatóját a California Livestock Symposium keretén belül. Mind a hárman mentorai lettek a későbbi években.

Ugyanebben az évben Dr. Robert Miller találkozott Parellivel és írt róla egy háromrészes cikk-sorozatot a Western Horseman című magazin 1983-as számaiban, melynek címe „Új kitekintés régi módszerekre” volt. Ez a cikksorozat több tízezer embernek mutatta be Parellit. 1993-ban a Western Horseman kiadta Parelli Natural Horsemanship című könyvét, ami az egyik bestsellerük azóta is. A lendület kitartott, és Parelli mára egyet jelent a natural horsemanshippel Amerikában és az egész világon.

Bár lóhoz értését soha nem illetik rossz véleménnyel, sokan kritizálják showman-ségét. Nem kér érte elnézést. „Bármit tudnék tanítani, még matematikát is, és érdekes lenne,” mondja, „mert ripacs vagyok, és ez felkelti az emberek érdeklődését, és lelkes vagyok, ami viszont ragadós”. A reflektorfényen kívül Parelli meglepően halk szavú és szerény. Lazításképpen gitározik, és legjobban a késő esti szalmabála zenéléseket szereti.

 

Oktatási rendszerként a Parelli Natural Horse-Man-Ship a felderítésből, harcművészetekből és hagyományos oktatási módszerből építkezik. Felgyorsított tanulást áll szándékában létrehozni, és a neurolingvisztikai programozás (NLP) elvei is fellelhetők benne, ami a tudatos és tudatalatti gondolatok és viselkedési mintázatok felismerésének, kialakításának és hasznosításának gyakorlati tudománya.

A Parelli-program lépésről lépésre vezeti a diákot végig szinteken, rangok, övek vagy osztályok rendszeréhez hasonlóan.

Tíz szint létezik. 1-3-ig az alapvető készségekről van szó, és igazából az ember tanul. Jelentős hangsúlyt fektet a lóval való kapcsolat kialakítására, a ló pszichológiájára, a menekülőállat/ragadozó viszony megértésére, és a szeretet, nyelvezet és vezetői készségek alkalmazására. A 4-es, 5-ös és 6-os szintek a ló teljesítményét és pontosságát hivatottak fejleszteni. E felett a horsemanship egyfajta művészetté alakul és a szintek kevésbé határolhatók el. Ha nagyon muszáj, Parelli önmagát a 8-as szintre helyezi.

 

Az 1990-es években Parelli feleségül vette legjobb tanítványát, az ausztrál díjlovas Linda Patersont, aki a Parelli program írott anyagaiért felelős, és saját jogán is kiváló tanár lett belőle. A Parellik Coloradóban és Floridában működtetnek két ranchet és oktatási központot. A coloradói intézmény akkreditált szakképző iskolai státuszt kapott a Coloradói Felsőoktatási Minisztériumtól.

 

Parelli első felesége és fiának és lányának anyja, szintén natural horsemanship oktató. Karen Parelli Hagen és férje Jim a Natural Hoofprints nevű farmon élnek Észak-Kaliforniában.